Amíg egy nap elkezd motoszkálni valami legbelül. Megérezzük, hogy néha többet ad egy helyzet, valamely tevékenység. Hogy magunkról megfeledkezve el tudunk lazulni valamiben és önfeledtséget érzünk. Ez az érzés néha villámcsapásszerű felismerésként tud belehasítani az emberbe. Ekkor jön a kérdés: miért nem ezt csinálom mindig? Miért nem ezzel foglalkozom hivatásszerűen?
A válasz mindenkinél más és más. De valójában egy: mert eddig fogalmam sem volt róla, hogy ez a dolog ennyi boldogságot ad. Az hittem amit tanultam, amivel foglalkozom elég számomra.
Persze vannak, akik a legjobb döntést hozták már egész fiatalon. Azzal foglalkozhatnak, ami igazán örömet okoz nekik, amiben sikereket tudnak elérni. Amiben magabiztosan adják önmagukat.
De azok, akik a pályaválasztáskor még nem sejtették mi is lakozik bennük?! Akik később ébrednek rá, hogy van egy rejtett vágyuk, tehetségük és késztetésük…Azok számára ez fordulópont lehet.
Ekkor bátornak kell lenni. Tovább menni. Vizsgálódni, kérdezni, kérdezni, és tervezni. Az igazi vágy tudja, hogy mit tegyen. Olyan erős késztetést hoz létre, hogy szinte felforgat lelkünkben mindent.
És ha hallgatunk a szívünkre, a bizonyosságra, akkor lépünk. Mert nem tehetünk mást. Cselekednünk kell. Ha kitartóak vagyunk, tervezünk és okosan építkezünk. Akkor a jutalom a céljaink, új vágyaink elérése. És a boldogság, hogy végre:
A magam útjára léptem!
Legutóbbi hozzászólások